Bojtos fülbevalók, avagy amikor mást bátorítunk arra, amit mi magunk is tanulunk

„Nagyon szép…
de nem nekem való”

Ha bojtos fülbevalóról beszélgetünk, ez az egyik leggyakoribb mondat, amit hallok. És ha teljesen őszinte vagyok: én is pontosan ezt mondom magamnak.

Túl feltűnő.
Túl sok.
Túlságosan vonzza a tekinteteket.

És közben ott van bennem az alkotó, aki pontosan tudja, hogy ezek a fülbevalók nem harsányak csak láthatók.

Mitől félünk valójában?

Nem a bojtos fülbevalótól.

Hanem attól, amit kivált:

• hogy észrevesznek,
• hogy megjegyzést kapunk,
• hogy kilépünk abból a megszokott, „biztonságos” keretből, ahol nem kérdeznek, nem néznek, nem kommentálnak. (legalább is nem szemtől szembe)

A bojtos fülbevaló mozgásban van. És aki mozgásban van, az jelen van. Ez pedig néha ijesztőbb, mint hinnénk.

Amikor elkészül egy bojtos fülbevaló

Amikor fűzöm őket, teljesen más minden. Ott nincs félelem.

Csak az van:

• hogy jó az arány,
• hogy szépen esik,
• hogy „igen, ez működik”.

És ilyenkor mindig eszembe jut:
milyen érdekes, hogy amit megalkotni merek, azt viselni nem mindig.

Talán ezért készítem őket újra és újra.

Mi történik, amikor mégis felvesszük?

Néha megtörténik.

Felkerül egy bojtos fülbevaló.
És akkor valami egészen apró változik meg:

• a tartásom,
• a mozdulataim,
• az, ahogy belépek egy térbe,
• és az is ahogy érzem magam

Nem azért, mert a fülbevaló „nagy”.
Hanem mert engedtem magamnak.

És ez az engedés… felszabadító.

Egy csendes meghívás

Lehet, hogy először csak otthon veszed fel.
Lehet, hogy egy különleges alkalomra.
Lehet, hogy csak nézegeted.

Már az is elég.

A bojtos fülbevaló nem kötelez semmire.
Csak megkérdezi:
„Mi lenne, ha most egy kicsit láthatóbb lennél?”

És néha ez a kérdés pontosan elég 🤍